Beszélgetés a családban

˝A kommunikáció olyan, mint egy hatalmas esernyő, ami beborítja és befolyásolja mindazt, ami az emberek között történik.˝ (Virginia Satir, pszichológus)

A pszichológia akkor beszél kommunikációról, ha üzenetközvetítés történik, ha viszont jelentéstovábbítás is, akkor interakcióról beszél. A két folyamat során van egy küldő és egy fogadó fél, egy ember, aki az üzenetet küldi, és egy másik, aki fogadja, és jó esetben érti is.

Nincs túlzás abban a kijelentésben, hogy az embernek olyan nagy szüksége van az interakcióra, a kommunikációra, mint az élelemre. A gondolatok kicserélésének lehetőségére a család adhatja a legbensőségesebb teret.  

Egy családról sokat megtudhatunk kommunikációs stílusának megfigyelése alapján, sőt nemcsak a családról, mint egészről, hanem a családban élő tagokról, a tagok egymáshoz való viszonyulásáról, nyílt és kimondatlan konfliktusaikról is.

A családi kommunikáció keretet ad, tükrözi a közös hitet, meggyőződést, a hiedelmeket, s megfigyelhetők benne ismétlődően visszatérő elemek, például valakinek a szavajárása, állandóan visszatérő témák stb.
A kommunikáció révén érintkezünk, adunk hírt magunkról, és engedünk közelebb valakit a belső életünkhöz- így engedjük meg másoknak, hogy jobban megértsenek minket. Miért lehetséges mégis, hogy olykor nem értjük meg egymást, elbeszélünk egymás mellett, vagy úgy próbálunk problémát megoldani, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk?

Másként beszélünk a párunkkal, és másként a főnökünkkel, más szavakat használunk, ha egy gyerekkel beszélgetünk, mint ha egy idős emberrel, más hangsúllyal kérdezünk a tudakozónál és más a hangszínünk, ha az orvosunktól érdeklődünk.
A család különböző életkorú tagokból áll, élhet együtt óvodás, iskolás, serdülő, felnőtt és idős ember is. A családtagok eltérően gondolkodhatnak, amiről gyakran egymástól eltérő kifejezésmóddal adnak számot, eltérő igényeiket kifejezésre juttatva. A család egy folyamatosan változó rendszer, melynek minden tagja önmagában is egyéniség, fejlődő individuum, változó véleménnyel. A kommunikációnak is kísérnie kell tehát a változásokat.

Kisiskoláskorban a viszony még hierarchikus a szülő és a gyerek között, ami jól tükröződik a kommunikációban: a szülő főleg kér, utasít, tanácsol. Serdülőkorban ennek a viszonynak meg kell változnia, a hierarchikus rendszer helyét egyenrangú partnerkapcsolat kell, hogy felváltsa, melyben a szülő ugyan adhat tanácsot, de el kell fogadnia, hogy a gyermeke nem biztos, hogy megfogadja. Minél erősebb egyéniség valaki, annál nehezebben viseli a hierarchikus viszonyt, s kíván egyenrangú félként kommunikálni.

Virginia Satir pszichológus szerint öt pontot kell betartani a serdülő-szülő  kommunikációban, hogy az sikeres legyen:

1. A felnőttnek őszintén ki kell mondania félelmeit.
2. A serdülőnek el kell tudnia mondani, mi történik vele, és el kell tudnia mondani félelmeit anélkül, hogy kigúnyolnák érte vagy kritizálni kezdenék.
3. A szülőnek meg kell hallgatnia és meg kell értenie őt.
4. A serdülőnek el kell mondania, számít -e tanácsra, vagy csak azt szeretné ha meghallgatnák.
5. A szülőnek el kell fogadnia, ha a serdülő csak azt akarja, hogy meghallgassák, és ha nem követi a szülő tanácsait.

Ezek a tanácsok nem csak serdülő és szülő között, de barátok, házastársak, párok között is jól alkalmazhatóak.

Geszvein Erika

« vissza